Dr. Ambrus Péter

Epilógus

A könyv egyik szereplője, Marosán Attila, vagy ahogy a kollégái is szólítják, Maro, a vele készített interjú után megkérdezte: − Lenne kedved részt venni egy menekítési gyakorlaton? Sokszor gyakoroljuk, veled is megcsinálnánk!

− Örömmel! − válaszoltam.
− „Játszóruhát” hozzál, amit nem sajnálsz, ha elszakad… − kicsit furcsa kérés volt, később megértettem, miért.

Pár nap múlva Gálik Viktória, a sajtószóvivő felhívott: sikerült az engedélyeztetés, így a kért öltözetben megjelentem az őrezrednél. Csak a mobiltelefonomat és a rendőrigazolványomat tartottam magamnál, órát, minden egyebet levettem. Gondoltam, hogy a gyakorlat előtt ezeket is biztonságba helyezem.

Amikor megérkeztünk az elnöki rezidenciára, Tamás Edgár, Edi, az elnök egyik testőre körbevezetett, és bemutatta az objektumot: a figyelőkamerákat, a pihenőhelyiségeket, a konyhát. Mesélt a rezidencia biztosításáról, és arról, mekkora megtiszteltetés az itt dolgozóknak, hogy az ország első emberét védhetik.

Közben Maro, Viktória és a fotós, Zelenák Zoltán megbeszélték a részleteket. Engem nem hívtak, de azt hittem, hogy később engem is beavatnak.

Rövidesen kiadták a vezényszót: indulás! Edi volt a „személybiztosítóm”. Elnöknek járó tisztelettel és figyelemmel nyitotta ki a személygépkocsi ajtaját, közben magyarázta, hogy mi mindenre kell figyelnie: − Az ajtó nehogy visszacsapódjon, az elnök lába biztosan a kocsiban legyen, ne történjen sérülés. − Becsukta az ajtót, ő is beszállt, és elindultunk. Utánunk egy biztosító kocsi jött, benne a lövészekkel. Edi a rádió-összeköttetés és a folyamatos kommunikáció fontosságát hangsúlyozta. Eközben a hátsó kocsiból a rádión keresztül vezényszavak hallatszottak: − Indulhattok…, jó a sebesség…

Edi állandóan figyelte a visszapillantó tükröket, a mellettem ülő lövész testőr pedig az ő figyelési szektorát ügyelte. Edi elmondta, hogy támadás esetén a hátsó kocsiban lévő lövészek intézkednek, ő − mint elnöki személybiztosító − csak az Elnökre figyel. Ha elölről − az ő figyelési szektorából − érkezik a támadás, akkor természetesen elhárítja.

Megérkeztünk a gyakorlat helyszínére. Maro intésével jelezte az első kocsi megállási helyét. A testőrök kiszálltak, ajtót nyitottak, és a figyelési szektoraikat vizsgálták. Miután minden „tiszta volt”, kopogtak az ajtón, kiszálltam, és az előre felállított „tömeg” felé mentem, ők pedig követtek engem alakzatban.

Ekkor még csak mosolyogtam, hiszen csak játék az egész. Érdeklődve vártam, hogy végre elmondják, mit is kell csinálnom.

Ekkor hirtelen a „tömeg” elindult felém, és öklükkel hadonászva rám támadtak:

− Mocskos disznó! Mit képzelsz? − ordították.

Szinte fel sem ocsúdtam a döbbenetből, a testőrök máris rám ugrottak, és elkezdődött a menekítés. Nem tudtam mi történik velem: összecsuklottam és a földre estem. Edi üvöltötte:

− A kocsiba!

Közben négykézláb próbáltam menekülni. Edi megragadott, és betuszkolt a gépkocsi hátsó ülésére. Rám vetette magát:

− Nincs sérülésed? − kérdezte határozottan.
− Nincs − bár ahogy „tolt” a földön, eléggé felhorzsolódott mindkét tenyerem.

Az volt az érzésem, hogy igaza volt Marónak az interjúban: támadás esetén az elnöknek sem lenne túl sok választási lehetősége, kőkeményen bemenekítenék a védett kocsiba.

Kiszállva a járműből leporoltam magam, és ekkor már nevetve kérdeztem:

− Miért nem mondtátok meg előre, hogy mire számíthatok?
− Akkor nem lettek volna természetesek a reakcióid!

Megdicsértek, hogy jó alany voltam a próbán, és természetesen viselkedtem. Összeestem, nem a kocsi felé menekültem és nem is tudtam, hogy mi történik velem.

Utólag, a fényképeket nézve értettem meg: pontosan hogyan is történt a menekítés. Láttam, hogy a fiúk közül ki végezte a támadók blokkolását, kinél volt a bombalepel, ki vette elő maroklőfegyverét és biztosította az akciót.

Ezután még tartottak nekem egy kis bemutatót. Eljátszották, hogyan hárítják el a „tömeg” túlzott közeledését, amikor mindenki „csak” kezet akar fogni a védett személlyel.

Illusztrálták azt is, hogyan változtatják az alakzat mozgását, amikor a védett személy különböző irányokba indul el.

A végén megköszöntem az élményt, és egy csoportképpel zártuk a gyakorlatot.

Ők maradtak gyakorolni. Távozóban még hallottam a parancsnok szavait: − Gyerünk, újra megcsinálunk egy jobbos kiszállást!