Dr. Ambrus Péter

Tisztelt Olvasó!

Sokat gondolkodtam e könyv megírásán. Többször próbáltam Géza bácsit rábeszélni, hogy maga írja meg önéletrajzi elbeszéléseit, de ő mindig kitért előle, azt mondta:

-Majd egyszer.

Erre sajnos már nem lesz lehetősége. Így én vettem a bátorságot arra, hogy részben saját emlékeim, részben Géza bácsi testvérének, unokatestvéreinek, rokonainak, barátainak -ezidáig sehol meg nem jelent – visszaemlékezéseiből próbáljak önöknek bemutatni valamit abból a Hofi Gézából, akit nekem, nekünk volt szerencsénk megismerni.

Úgy gondolom, hogy az elmúlt évtizedek legnagyobb magyar humoristája életének részleteit be kell mutatni, és meg kell osztani azzal a rajongó közönséggel, amelynek tagjai őt hosszú éveken keresztül szerették.

„A szerző”

Részletek a könyvből

21.oldalról:
Az egyik alkalommal a kilencvenes évek elején egy ismert televíziós személyiség telefonon hívta Géza bácsit. Ő odaintett engem a telefonbeszélgetés közben magához, a kagylót kicsit kifordítva tartotta, és így hallgathattam a beszélgetést.
Az illető próbálta meggyőzni Géza bácsit, hogy szerepeljen a műsorában. A telefon túloldalán lévő személy 3.000.000 Ft fellépési díjjal próbálta Géza bácsit a fellépésre rávenni (az 1990-es évek elején!) de Géza bácsi csak annyit mondott:
-X! (a neve az illetőnek), aki ilyen okos ember, mint te vagy, hogy az anyja .icsájába tud ilyen szar műsort csinálni!
Beszélgetőtársa azonban erre nemhogy letette volna a telefont, tovább győzködte Géza bácsit. Azzal érvelt:
-Géza, ennyi pénzért egy egész focicsapatot fel tudok léptetni!
-Akkor hívd azokat! -válaszolta Géza bácsi.
Ezután még tovább beszélgettek, de egy idő után elbúcsúztak, mert az illető is belátta a kilátástalanságát annak, hogy rá tudja beszélnie Géza bácsit a szereplésre.

24. oldalról:
Voltak számomra feszültebb előadások is, mikor Géza bácsi nem érezte jól magát, de vállalta a játékot. Ilyenkor gyakran féltettem. Folyamatosan a szemét néztem az előadás alatt. Láttam, hogy küszködik. Ebből persze az a néző, aki nem ismerte közelebbről, semmit nem vett észre. Géza bácsi óriási akarattal, mindent elsöprő lendülettel „csinálta meg az estét.”
-A nézőt, aki fizet, és aki gyakran hónapokat vár a jegyre, ki kell szolgálni, nem lehet becsapni! -mondta.
Ilyen estéken sokszor alig vártam a végét. Mint a bíró a bokszolónak, – akit „megfogott” egy ütés – úgy néztem én is Géza bácsi szemét, hogy tudja-e folytatni „a játékot”.
Mire véget ért az előadás, örültem annak, hogy sikerült ismét bizonyítania.
Ilyenkor kimentem a nézőtér oldalbejáratán és felmentem hozzá a színpadra. Ott ült és pihent. Látszott rajta, hogy nagyon elfáradt.
Ezután felmentünk az öltözőbe, felvittem a vendégeimet, de olyan is előfordult, hogy csak beköszöntem neki a színpadra, megköszöntem neki a csodálatos estét és hazamentem.
Ha vendéget vittem, bemutattam neki. Ilyenkor fenn a színházban az öltöző előtti társalgóban ültünk le.
Géza bácsi atlétában fogadta a gratulációkat, majd pezsgőbontás következett. Többen vittünk pezsgőt és néhány vendég mindig összegyűlt ilyenkor. Beszélgettünk a nézőkről, de egyéb témák is előkerültek.
Előbb a zenészek köszöntek el majd az ügyelő és lassan sorban mindenki. Vendégeimmel is elbúcsúztunk, majd lenn a színház előtt én is „begyűjtöttem” vendégeim köszönetét, hogy milyen fantasztikus helyre hoztam őket.
Óriási élmények voltak ezek. Ezeket – jó értelemben – megszoktam, de vendégeim minden esetben „elájultak” Géza bácsi közvetlenségétől és az ottani hangulattól.

34. oldalról:
Teltek a hónapok. Eljött 1995 nyara, majd az ősze, és újra játszania kellett Géza bácsinak a színházban. A színpadon a „régi” volt, bár a szeme sarkában felfedeztem a szomorúságot.
Miután hosszú távolléte, szemműtétjei után visszatért a színpadra – a televíziós felvételen is láthatóan – könnyes szemmel énekelte a záró dalt a Madách Színház színpadán Gitta néninek, kezében rózsával…
Azt, hogy e dal Gitta néninek szólt, Ő mesélte el nekem könnybe lábadt szemmel.
Olyan erőt tapasztaltam ekkor Géza bácsiban, mint amilyet sem azelőtt, se azóta senkiben. Amit ekkor végig csinált, az előtt le a kalappal.
Gitta néni halálakor – mikor 36 évi együtt élés után meghalt – Géza bácsi már alig látott a jobb szemével. Mivel nem látott az egyik lépcsőre való fellépésnél elesett és – mint később kiderült – eltörött több bordája, ennek ellenére hihetetlen erővel felment játszani a színpadra, és végigcsinálta a műsort.
Aznap este, mikor ilyen állapotban vállalta a szereplést, előtte a konyhájában beszélgettünk. Könnyes volt a szeme a felesége elvesztése miatti fájdalomtól, a bordatöréstől hörögve alig tudott levegőt venni, egyik szemével szinte nem látott, de összeszorította a fogát és játszott!!!
Azóta is gyakran eszemben jut ez a jelenet, s ha valami miatt panaszkodni támadna kedvem, eszembe jut Géza bácsi fájdalma, akaratereje és rögtön tovább lendülök problémáimon.
-Mit panaszkodsz, nem vesztettél el még senkit, minden szeretted él! -mondta nekem egyszer.
Szóval Géza bácsi ilyen is volt. Erős, hatalmas, érzelmes, gyenge, kötelességtudó.

35. oldalról: (Hofi anyósa)
Nekem a „Mamával” kapcsolatban két konkrét történetem van. Az első – melyet Géza bácsi mesélt – „keményebb összetűzés” volt közöttük.
Anyósa telefonon jelentkezett be a fodrásznál:
-Én a Hofi anyósa vagyok! -mondta. Mire Géza bácsi:
-.assza meg Mama! Neked nincsen rendes neved?!